Pénteken elvittek egy másik irodába,
ahol megismertem Iolit. Leült velem, hogy megtanítson még pár dolgot;
elképesztő energiája és elhivatottsága van, és nagyon tetszik a nevetése.
Elmagyarázta, hogyan működik az
új számítógépes rendszer, ami segít a nyilvántartásban és azonosításban, és igazolványt
tud készíteni a menekülteknek. Biztató volt hallani, hogy mostanra mennyi felszereléssel
gazdagodtak és hány új ötletük van. A Microsoft felajánlott száz darab ilyen
gépet a koszovói válság idején, még úgy is, hogy sokkal több technikusra lenne
szükség, akik képesek használni. Félelmetes, mennyi mindenre oda kell figyelni;
most arra gyűjtenek, hogy el tudjanak indítani ehhez egy képzést.
Gyorsan kiderül itt, hogy
mennyire fontosak ezek az azonosító igazolványok. Nem csak megvédik a
menekülteket és biztosítják nekik a letelepedést, hanem ami ennél is fontosabb,
hogy saját személyazonosságot kapnak. Bele sem merek gondolni, milyen érzés
lehet, hogy nem tudod igazolni magad – sem a neved, sem az országod, a
családod, vagy akár a korod. A személyi igazolvány nélküli gyerekeket odaadják
a hadseregnek, vagy különösen veszélyes munkák elvégzésére kényszerítik őket. Elhurcolhatják,
vagy kivehetik őket az iskolából. Pedig minden gyereknek joga van a
biztonsághoz és a tanuláshoz.
Ebédidőben átmentem egy közeli kis
piacra, hogy vegyek néhány szuvenírt. Álldogálás közben viszketni kezdett a
bokám; olyan pici bogarak csipkedték össze, hogy szinte nem is láttam őket. Néhány
helyen pedig olyan állott szag volt, hogy rosszul lettem. Bámulatos, hogy az
emberek hogyan képesek itt életben maradni. Nem panaszkodnak, és nem
kéregetnek. Az elképzeléseinkkel szemben ezek az emberek civilizáltak, erősek,
büszkék és lenyűgözőek. Bármilyen agresszív megnyilvánulás is csak a túlélés miatt
van. Itt nem lehet hanyag vagy lusta
valaki.
Ahogy ezt leírtam, rájöttem, hogy
úgy csinálok, mintha embereket tanulmányoznék az állatkertben. Hülyének és
arrogánsnak érzem magam amiatt, hogy azt gondolom, bármit is tudok ezekről az
emberekről és a gondjaikról. Ennek ellenére mégis feljegyzéseket írok róluk
itt, Elefántcsontpart közepén, ami az első és egyetlen hely, ahol eddig
Afrikában voltam. Még nem is láttam a menekülttáborokat.
Sok iskolás gyerek mászkál az
utcán. A fiúk bézs színű rövidujjút és nadrágot hordanak, a lányok pedig fehér
blúzt és kék szoknyát. A piacokon rengeteg aranyat és elefántcsontot árulnak,
sőt, még gyémántokat is. Mindent kis halmocskákba rendeznek a standokon; a föld
mindenhol csupa mocsok.
Az UNHCR-től egy Demu nevű nőt
bíztak meg, hogy vezessen körbe. Találkoztam a lányával és annak barátaival is;
tizennégy évesek és egy nemzetközi iskolába járnak. Sok nyelven tudnak
beszélni, és a világ minden táján éltek már. Nagyon szellemesek és mindannyian igazi
egyéniségek. A jövőjüket tervezgetik; sokkal idősebbnek tűnnek az amerikai tinédzsereknél.
Nagyon tájékozottak a
politikában, az egyik lány azt kérdezte tőlem, mit gondolok az új amerikai
elnökről, George W. Bush-ról. Úgy tűnik, sok filmet is ismernek – remélem, a
jókat nézik meg, nem pedig a menőket és idétleneket. Bár itt a nevetés is
legalább olyan fontosnak tűnik…