2013. május 11., szombat

Február 23., péntek



Pénteken elvittek egy másik irodába, ahol megismertem Iolit. Leült velem, hogy megtanítson még pár dolgot; elképesztő energiája és elhivatottsága van, és nagyon tetszik a nevetése.
Elmagyarázta, hogyan működik az új számítógépes rendszer, ami segít a nyilvántartásban és azonosításban, és igazolványt tud készíteni a menekülteknek. Biztató volt hallani, hogy mostanra mennyi felszereléssel gazdagodtak és hány új ötletük van. A Microsoft felajánlott száz darab ilyen gépet a koszovói válság idején, még úgy is, hogy sokkal több technikusra lenne szükség, akik képesek használni. Félelmetes, mennyi mindenre oda kell figyelni; most arra gyűjtenek, hogy el tudjanak indítani ehhez egy képzést. 

Gyorsan kiderül itt, hogy mennyire fontosak ezek az azonosító igazolványok. Nem csak megvédik a menekülteket és biztosítják nekik a letelepedést, hanem ami ennél is fontosabb, hogy saját személyazonosságot kapnak. Bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet, hogy nem tudod igazolni magad – sem a neved, sem az országod, a családod, vagy akár a korod. A személyi igazolvány nélküli gyerekeket odaadják a hadseregnek, vagy különösen veszélyes munkák elvégzésére kényszerítik őket. Elhurcolhatják, vagy kivehetik őket az iskolából. Pedig minden gyereknek joga van a biztonsághoz és a tanuláshoz. 

Ebédidőben átmentem egy közeli kis piacra, hogy vegyek néhány szuvenírt. Álldogálás közben viszketni kezdett a bokám; olyan pici bogarak csipkedték össze, hogy szinte nem is láttam őket. Néhány helyen pedig olyan állott szag volt, hogy rosszul lettem. Bámulatos, hogy az emberek hogyan képesek itt életben maradni. Nem panaszkodnak, és nem kéregetnek. Az elképzeléseinkkel szemben ezek az emberek civilizáltak, erősek, büszkék és lenyűgözőek. Bármilyen agresszív megnyilvánulás is csak a túlélés miatt van.  Itt nem lehet hanyag vagy lusta valaki.
Ahogy ezt leírtam, rájöttem, hogy úgy csinálok, mintha embereket tanulmányoznék az állatkertben. Hülyének és arrogánsnak érzem magam amiatt, hogy azt gondolom, bármit is tudok ezekről az emberekről és a gondjaikról. Ennek ellenére mégis feljegyzéseket írok róluk itt, Elefántcsontpart közepén, ami az első és egyetlen hely, ahol eddig Afrikában voltam. Még nem is láttam a menekülttáborokat.

Sok iskolás gyerek mászkál az utcán. A fiúk bézs színű rövidujjút és nadrágot hordanak, a lányok pedig fehér blúzt és kék szoknyát. A piacokon rengeteg aranyat és elefántcsontot árulnak, sőt, még gyémántokat is. Mindent kis halmocskákba rendeznek a standokon; a föld mindenhol csupa mocsok. 

Az UNHCR-től egy Demu nevű nőt bíztak meg, hogy vezessen körbe. Találkoztam a lányával és annak barátaival is; tizennégy évesek és egy nemzetközi iskolába járnak. Sok nyelven tudnak beszélni, és a világ minden táján éltek már. Nagyon szellemesek és mindannyian igazi egyéniségek. A jövőjüket tervezgetik; sokkal idősebbnek tűnnek az amerikai tinédzsereknél.  
Nagyon tájékozottak a politikában, az egyik lány azt kérdezte tőlem, mit gondolok az új amerikai elnökről, George W. Bush-ról. Úgy tűnik, sok filmet is ismernek – remélem, a jókat nézik meg, nem pedig a menőket és idétleneket. Bár itt a nevetés is legalább olyan fontosnak tűnik…

2013. május 5., vasárnap

Február 22., csütörtök



Az UNHCR irodájában ülök, Abidjanban. Nagyon hosszú reggelem van, sok mindent kell megtanulnom, és egyelőre még sokkal több az, amit nem értek.  Ami nyilvánvaló, hogy milyen kevés figyelmet szenteltem eddig ezeknek az embereknek. 

Van egy felirat felettem a falon, az UNHCR egyik plakátja. Az áll rajta:

Nem kell sok ahhoz, hogy valaki menekültté váljon. 
Elég a faji vagy vallási hovatartozásA is.

Megengedték, hogy beüljek egy „menedékkérő” interjúra. A „menedékkérők” olyan emberek, akik azért folyamodnak kérelemért, hogy lehetőségük legyen egy idegen ország határain belül letelepedni. Az UNHCR emberei meghallgatják őket és néha leellenőrzik a kapott információkat. És segítenek, amikor csak tudnak. Meg kell próbálniuk eldönteni, kik azok, akik valóban jogosultak, és menekültstátuszt kaphatnak. Be kell bizonyítaniuk, hogy valóban szükségük van a védelemre és a támogatásra, bármilyen is legyen az az adott országban – és sajnos ez sokszor nem sokat jelent.

Egy fiatal pár interjúja volt ma, akik minden kapcsolatot elveszítettek a két gyerekükkel. A férj harminc, a feleség huszonöt éves volt (mint én). Sokkal idősebbnek látszottak. A testük olyan legyengült volt, a tekintetük pedig szomorú és kétségbeesett. Mindketten franciául beszéltek, de tudtak egy kicsit angolul is – nagyon intelligensnek tűntek.
Egy idő után nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Amikor bemutattak minket egymásnak, elmagyarázták nekik, hogy amerikai vagyok, és azért vagyok itt, hogy megértsem Afrikát és a hazámmal is megértessem az olyan helyzeteket, mint például az övék. Örültem, mert úgy éreztem, értik, hogy valaki szeretne segíteni rajtuk, de miután meghallgattam a történetüket, egyszerre éreztem magam tehetetlennek, és mégis eltökéltnek.

Ezek az emberek itt erősek és okosak. Figyelembe véve a lehetőséget, és a rendelkezésre álló forrásokat, amik miatt szétszakadt az ország, akár egy erős és gazdag állammá is válhatott volna.
Talán úgy tűnik, mintha az UNHCR és más hasonló csoportok nem lennének elég sikeresek, mivel ez az egész még mindig nem ért véget. De értesülve a menekültek helyzetéről, és látva az erőfeszítéseket, amiket értük tesznek, tudom, hogy az összes dolgozó szívét lelkét beleteszi a munkába. Hálával tartozunk nekik ezért. Azt hiszem, az ő közbenjárásuk nélkül a menekülteknek semmi reménye nem maradna. Sokuk halott lenne, vagy megfeledkeznének róluk. Minden a lázadók kezében lenne és a diktátorok uralma alatt. Folytatnunk kell az Afrikában nyújtott támogatást, hogy ezeknek az embereknek lehessen otthonuk.

Az USA és más országok határait továbbra is menekültek fogják átlépni mindaddig, amíg nem segítünk megerősíteni azt az országot, ahonnan jönnek.