Február 22., csütörtök

Az UNHCR irodájában ülök, Abidjanban. Nagyon hosszú reggelem van, sok mindent kell megtanulnom, és egyelőre még sokkal több az, amit nem értek.  Ami nyilvánvaló, hogy milyen kevés figyelmet szenteltem eddig ezeknek az embereknek. 

Van egy felirat felettem a falon, az UNHCR egyik plakátja. Az áll rajta:

Nem kell sok ahhoz, hogy valaki menekültté váljon. 

Elég a faji vagy vallási hovatartozásA is.

Megengedték, hogy beüljek egy „menedékkérő” interjúra. A „menedékkérők” olyan emberek, akik azért folyamodnak kérelemért, hogy lehetőségük legyen egy idegen ország határain belül letelepedni. Az UNHCR emberei meghallgatják őket és néha leellenőrzik a kapott információkat. És segítenek, amikor csak tudnak. Meg kell próbálniuk eldönteni, kik azok, akik valóban jogosultak, és menekültstátuszt kaphatnak. Be kell bizonyítaniuk, hogy valóban szükségük van a védelemre és a támogatásra, bármilyen is legyen az az adott országban – és sajnos ez sokszor nem sokat jelent.

Egy fiatal pár interjúja volt ma, akik minden kapcsolatot elveszítettek a két gyerekükkel. A férj harminc, a feleség huszonöt éves volt (mint én). Sokkal idősebbnek látszottak. A testük olyan legyengült volt, a tekintetük pedig szomorú és kétségbeesett. Mindketten franciául beszéltek, de tudtak egy kicsit angolul is – nagyon intelligensnek tűntek.

Egy idő után nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Amikor bemutattak minket egymásnak, elmagyarázták nekik, hogy amerikai vagyok, és azért vagyok itt, hogy megértsem Afrikát és a hazámmal is megértessem az olyan helyzeteket, mint például az övék. Örültem, mert úgy éreztem, értik, hogy valaki szeretne segíteni rajtuk, de miután meghallgattam a történetüket, egyszerre éreztem magam tehetetlennek, és mégis eltökéltnek.

Ezek az emberek itt erősek és okosak. Figyelembe véve a lehetőséget, és a rendelkezésre álló forrásokat, amik miatt szétszakadt az ország, akár egy erős és gazdag állammá is válhatott volna.

Talán úgy tűnik, mintha az UNHCR és más hasonló csoportok nem lennének elég sikeresek, mivel ez az egész még mindig nem ért véget. De értesülve a menekültek helyzetéről, és látva az erőfeszítéseket, amiket értük tesznek, tudom, hogy az összes dolgozó szívét lelkét beleteszi a munkába. Hálával tartozunk nekik ezért. Azt hiszem, az ő közbenjárásuk nélkül a menekülteknek semmi reménye nem maradna. Sokuk halott lenne, vagy megfeledkeznének róluk. Minden a lázadók kezében lenne és a diktátorok uralma alatt. Folytatnunk kell az Afrikában nyújtott támogatást, hogy ezeknek az embereknek lehessen otthonuk.

Az USA és más országok határait továbbra is menekültek fogják átlépni mindaddig, amíg nem segítünk megerősíteni azt az országot, ahonnan jönnek.