A Párizsból induló gépen egy
elegáns, kék öltönyös afrikai férfi mosolyogva azt kérdezte, hogy újságíró
vagyok-e. Én azt feleltem: "Nem, csak
egy amerikai, aki tanulni szeretne Afrikáról." Úgy látszott, elégedett a válasszal.
Fontos embernek tűnt, több
öltönyös férfi is körülvette, akik kitüntetett figyelemmel beszélgettek vele.
Amikor a társaságával együtt leszállt a gépről, két katona – elölről és
hátulról is egy-egy – kivezette, valaki pedig felvette, ahogyan egy másik
férfit üdvözöl, aki valószínűleg szintén elég befolyásos lehetett.
Azért írom le mindezt, mert
amikor a gépen azt kérdezte tőlem, hogy Afrika melyik részébe utazom és én azt
mondtam, hogy Sierra Leone-ba, akkor azt válaszolta: ő a helyemben nem menne oda.
Miután földet értünk Elefántcsontparton, azonnal összeismerkedtem egy nagyon kedves emberrel az UNHCR-től. A neve Herve, franciául beszél és egy kicsit angolul. Én alig tudok franciául, viszont rájöttem, hogy néha nincs is szükség másra, mint mosolyra és gesztusokra. Némán álldogáltunk egymás mellett, amíg a csomagjaimat is lepakolták. Egyébként minden táskát felnyitnak és ellenőriznek, és több katonát láttam, mint civilt.
Aztán megismertem egy másik
férfit is a menekültügyi hivataltól. Az autóban arról beszélgettünk, hogy
milyen a polgárháborús helyzet Sierra Leone-ban.
Nem sokban különbözik Amerikától, még mielőtt olyan lett volna, mint ma. Gondoljunk bele, milyen fontos a segítség és a támogatás, hiszen 52 ország jövőjéről van szó ezen a hatalmas, erős kontinensen. Ha úgy tekintünk az afrikai emberekre, mint szövetségeseinkre, és segítünk nekik fejlődni, az csak a javunkat szolgálhatja.
Tudom, hogy az Egyesült Államok
rengeteget segített, és ezt természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni. De
összehasonlítva más országokkal, mi kevesebbet adtunk eddig (egy főre számolva).
Összehasonlítva mások lehetőségeivel, mi kevesebbet adunk.
Félretéve a politikát: nekünk, embereknek mindig emlékeznünk kell arra, hogy mi az, ami fontos, és mitől vagyunk igazán egyenlők. Már az elejétől fogva segítenünk kellene, amikor az emberek még próbálnak változtatni, nem pedig akkor, amikor már túl késő.
A hidegháború alatt Afrika széthullott.
A hatvanas években az országok elnyerték a függetlenségüket, de amikor véget
ért a hidegháború, Afrikának szüksége volt segítségre, hogy megerősítse a
demokráciát. Szüksége volt segítségre, hogy támogassa azokat az embereket, akik
azt a szabadságot képviselték, amelyben mi mind hiszünk. Láttam egy videót Sierra Leone-ról:
néhány évvel ezelőtt felvonulást tartottak a demokráciáért. Nem emlékszem,
melyik évben volt, de még azelőtt, hogy a harcok ennyire eldurvultak volna. Talán
ha akkor visszaadtuk volna a kapott segítséget, akkor most nem így lennének a
dolgok.
Nem feledkezhetünk meg arról sem,
hogy az alapító atyáink is menekültek voltak. Később pedig az őslakosok váltak
menekültekké.
A férfi, aki a reptéren fogadott, mesélt nekem az Amerikában töltött idejéről. Mindketten tudtuk, hogy milyen keveset mondanak el az amerikai embereknek, és hogy mennyire védve vannak. De mentségükre szolgáljon, hogy ha mégis látják, hogy mi történik a világban (mondjuk egy CNN tudósításból vagy olykor egy újságban olvasott cikkből), a legtöbb amerikai komolyan segíteni akar, és nagyon nagylelkűek.
Mesélte, hogy egyszer a Missouri
állambeli Kansas City-ben töltötte a karácsonyt; és más ott szerzett tapasztalatairól
is beszélt. Sokat gondolkodtam azon, hogy ő azért utazgatott annyit az Egyesült
Államokban, mert „egy picit jobban meg akarta érteni Amerikát”.
Csak néhányunk járt Malin, abban
az országban, ahol ő született. Ez lehetett az oka annak, amiért ilyen nyitott
volt felém – ő is meg akarta velem osztani az országát.
Abidjanban bejelentkeztem a szobámba. Valamikor gyönyörű lehetett ez a hotel, és sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Rosszul érzem magam amiatt, hogy itt kell maradnom, még akkor is, ha csak néhány éjszakáról van szó. Itt Abidjanban találkozom az UNHCR-rel, vasárnap pedig Freetownba megyünk, a menekültekhez.
Be kell vallanom, nagyon jól esik
a rendes zuhany és hogy végre aludhatok. És nagyon hálás vagyok, hogy ezt most
még kiélvezhetem...
