Arra várunk, hogy megtankolják a
repülőnket a Sierra Leone-i útra, és ellenőrizzék az útleveleinket. Ioli is
velem jön. Nem egy helyre megyünk ugyan, de azért örülök, hogy legalább egy
ismerős arc velem van indulás előtt.
Épp az előbb mértek le, engem és
a bőröndöket is… Nyolc kiló… Négy kiló… Én ötvenöt kilót nyomok (akármit is
jelentsen ez). Egy szakadt szandált viselő férfi előhúzott egy műanyag
mérleget, olyat, amilyet otthon a fürdőszobában használ az ember. Még két
rózsaszín nyuszi is van rajta, bár már elég kopottak. Minden bőröndöt végiggörgetnek
rajta, ahogy egyesével lemérik őket. Fogalmam sincs, hogy csinálják, hogy még
mindig pontosan működik.
Rengeteg helyi vesz körül, látok
köztük egy gyönyörű afrikai nőt népviseletbe öltözve.
A repülő készen áll az indulásra, de mielőtt még beszállnánk, figyelmeztetnek minket, hogy használjuk a mosdót, mivel csak órák múlva lesz rá újra lehetőségünk. Ioli és én elindulunk, mindenki más a forró napon várakozik, ahelyett, hogy felszállnának. Aztán rájövök, miért: a hölgyeké az elsőbbség.
Mindenki olyasmiket mond, mint
„Bon voyage”, meg hogy „Sok szerencsét!”.
Már a gépen ülök. Olyan helyre
ültem, ahol nincs légkondi. Még fel sem
szálltunk, de már folyik rólam a víz. Megnyalom
a számat. Mindenki mosolyog a másikra, kedvesen és kíváncsian kérdezősködnek
arról, ki mit csinál. Megjegyezték a tetoválást a karomon. Azt mondták, a
hatóságok mostanában azzal foglalkoznak, hogy megpróbálják kiszűrni az olyan
lázadókat, akik menekülteknek adják ki magukat. Így próbálnak akár csak részben is, de hozzájutni a támogatásokhoz.
Az egyik nő azt mondta, rengeteg férfit látott napokig fogva tartva, hogy
bizonyítsák a személyazonosságukat. Megkérdezte tőlük, miért gyanúsítják őket. „Mert
tetoválás van a karjukon!” (Ami egyébként elég gyakori törzsi szokás Guinea-ban
és Sierra Leone-ban.) Nevettünk a tényen, hogy a hatóságok akár engem is lázadónak
tarthatnának.
Ettől még elgondolkodtató, hogy a
szimbólumok, amiket magunkon viselünk, valamilyen szinten kifejezik, hogy kik
vagyunk. Szimbólumok, amiktől más emberek talán félnek, vagy amiket megvetnek.
Azokra a jelekre gondolok, amik
rajtam vannak, és amiket ékszerként viselek:
- a bátyám nevének kezdőbetűje
- egy idézet a szabadságról a
kedvenc amerikai írómtól
Leszálltunk, hogy felvegyünk még egy embert. Most már heten vagyunk. Odakint lehűlt a levegő, úgy érzem, ez egy gyönyörű nap. Többségünk kiszállt néhány percre, hogy kinyúztassa magát.
A buszon, ami felvett, hogy a repülőhöz
vigyen, utazott két ember, akiket még nem ismertem – egy férfi elől, és egy nő,
közel hozzám. Úgy tűnt, nem kedvelnek, legalább is erre következtettem a
távolságtartásukból. Nem mutatkoztunk be egymásnak, a férfitól pedig kifejezetten
tartottam. Azon tűnődtem, vajon együtt fogok-e dolgozni vele. Később, a gépen, elszégyelltem magam, amikor rájöttem, milyen ítélkezően gondoltam rájuk. Inkább szerencsésnek
kellene éreznem magam, hogy a társaságukban lehetek.
Egy idő után a férfi odafordult
hozzám, és elmagyarázta, hogy Monroviában, Libéria fővárosában, a lázadók hat
napig fogva tartották. Problémák adódtak
a kimenekítésével kapcsolatban, egészen az utolsó pillanatig. Azt is megemlítette, hogy mekkora késések voltak emiatt.
Amikor végre ő, a felesége és én
beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy nagyon kedvesek és melegszívűek. A
hallgatásuk és a távolságtartásuk, amit éreztem, a borzalom miatt volt, ugyanis ugyanazon a földön landoltunk, ahol fogságba ejtették őt.
A legtöbb ember ebben az
országban olyan dolgokon ment keresztül, amit én elképzelni sem tudok.
Ahogy kiléptem a gépből,
figyelmeztettek, hogy ezen a környéken nincs már igazán remény - szinte mindent
felgyújtottak vagy kifosztottak. Amikor a lázadóknak gyalog kell elmenekülniük,
gyakran túszokat ejtenek, csak hogy legyen valaki, aki segít hazáig cipelni a
lopott holmikat.
Az égből minden gyönyörűnek
látszott – a föld, a tavak, az erdő – ameddig csak elláttam. A reptéren katonai
helikopterek voltak az egyedüli légi járművek.
Végül Freetown-ban szálltunk le, Sierra Leone-ban. Ahogy végighajtottunk az utcákon, arról beszélgettünk, mi is történik itt valójában. A Revolutionary United Front (RUF) nevű gerillaszervezet csak „Élettelen Projektnek” nevezi, ami itt folyik. Én több száz embert láttam keresztülsétálni az utcákon, egymás kezét fogva – ők túlélők!
Az autókra olyanokat festettek, mint Isten nagyszerű, meg hogy A szeretet mindenkinek jár – ne gyűlölködj.
Azt gondolnád, ezek az emberek az utolsók a földön, akik még hisznek ebben, de
aztán rájössz, hogy éppen ők azok, akik mélyebben értik ezt, mint bárki más, amiatt,
amiken keresztül mentek.
Egy furcsa szokás: Minden hónap utolsó szombatján az embereknek kötelező otthon maradni, és reggel 10-ig kitakarítani az életterüket. Ha hamarabb hagyod el a házat, meg kell magyaráznod, hogy miért kaptál rá engedélyt.
Szombat este
UNHCR Vendégház
Törött üvegek meredeznek a
betonfalak tetejéből, amik körülveszik a házat. Ahogy a teherautónk
felkapaszkodik az úton, egy őr kinyitja a fából készült kaput.
A legtöbben mosolyogva
köszöntenek, néhányan pedig megbámulnak.
Az 1-es számú szobában vagyok
elszállásolva. Legalább is ezt mutatja az ajtómra ragasztott papírdarab. Azt hiszem,
odaadták nekem a legjobbat, amijük van.
Csak nehezen jött víz a
zuhanyzóból. A szobát úgy írnám le, mint ami szegényes és igencsak lelakott olyan
emberek által, akik abból a világból jöttek, amiben én élek, és nem pedig
abból, ami itt van. Ezek az emberek úgy írnák le ezt a szobát, mint egy palotát.
Hálás vagyok.
Nyolckor volt vacsora. Két, a
helyszínre kirendelt UNHCR dolgozó és én leültünk és háborúról, életről és túlélésről
beszélgettünk. Rengeteg dolgot meséltek. Bárcsak minden egyes szót leírhatnék.
A földszinten lévő tévén egyetlen
csatorna van. Ha szerencséjük van, lesz rajta CNN is. De nem ma este.
Az idő másképp telik itt. Mindenki
a túlélésre koncentrál - egyszerűen csak éled az életed, és élvezed a napot,
mint ahogy mindenki más is körülötted.
Az emberek megosztják, amijük
van.
Megemlíteném, hogy néhány dolog
azért hiányzik itt. Nem azért, mert én hiányolom őket, hanem mert látom, hogyan
élnek itt azok az emberek, akik itt dolgoznak. Legtöbbjük nem várja el, hogy
kivételezzenek velük – néhányuk viszont igen. Rájövök, hogy minden csoportban
vannak olyanok, akik nem jó emberek. Úgy tűnik, a nem kormányzati szervezetek
és az ENSZ dolgozói között valamiféle furcsa versengés folyik. Próbálják
segíteni egymást, máskor viszont élesen kritizálják a másikat, és megpróbálnak komolyan
ártani egymásnak.
De én hiszem, hogy még ezeknek a
kritikusoknak is valahol jó embereknek kell lenniük. Nem lehetsz rossz ember,
ha azt választottad, hogy ennek az ügynek szenteled az egész életed...