2014. november 18., kedd

Február 25., vasárnap

Furcsa álmom volt az éjjel – nem volt teljes mértékben rossz, de annyira azért eléggé, hogy rémálomnak nevezzem. Feltartottak az egyik ellenőrző pontnál sok más nővel együtt, mind ott álltunk a járdán. Próbáltam megérteni, hogy mi történik. Azon gondolkodtam, hogy ez valószínűleg csak egy félreértés lehet, és felötlött bennem az összes rajtacsapásról szóló történet, ahol arra kényszerítették az embereket, hogy meneküljenek – csomagokkal vagy anélkül – sokszor a családot is hátra hagyva.
Megpróbáltam visszaaludni, de ennek már lassan egy órája. A kakasok már javában kukorékolnak. Olyan, mintha visszhangozna ez a hely. Lépteket hallok és padlónyikorgást. Néhány állathangot is, de nem igazán tudom őket azonosítani. Talán majmok.

Próbálom egy kicsit tovább csukva tartani a szemem.

Ma vasárnap van, úgyhogy nem sok minden fog történni, amíg véget nem érnek az imádságok. Csak az imént értem vissza a sétából – reggeli után úgy döntöttem, hogy egy kicsit felderítem, hol is vagyok pontosan. Azt mondták, ez a környék biztonságos. Amint kiértem a szabadba, elraktam a napszemüveget, annak ellenére, hogy a nap szinte vakítóan sütött. Úgy éreztem, nagyobb biztonságban vagyok, ha az emberek látják a szemem. Talán jobban érzik majd, hogy nem jelentek fenyegetést. Ugyanakkor nem akartam villogtatni semmi értékeset – és nem azért, mert attól féltem, hogy kirabolnak, hanem mert rosszul éreztem tőle magam. Olyan emberek között járkálok, akiknek alig van valamijük.

Hamarosan vörös kosz borította a lábfejem és a nadrágom. Az egyik UNHCR biztonsági őr – Sierra Leone-i, Williamnek hívják – megkérdezte, hogy megmutathatja-e a környéket (vagyis a laktanyát és a kórházat). Azonnal beleegyeztem.
Ahogy elindultunk az úton, összefutottunk George-dzsal, aki több mint egy éve dolgozik az UNHCR-nek. Ő készíti a reggelit és a vacsorát, ami jó munkának számít, de a fizetése nem elég arra, hogy eltartsa magát, a családjáról már nem is beszélve. De nem panaszkodott. Az egyetlen dolog, amiről ez a két férfi beszélgetni kezdett, hogy milyen gyönyörű is volt ez a környék valaha, és hogy volt idő, amikor az emberek még egyenlőek voltak. Most mindenki szenved. Azért remélik, hogy az élet egyszer majd megint élhető lesz, bár nehéz igazán hinni benne, hogy a dolgok tényleg megváltoznak majd.
A családjáról kérdeztem George-ot. Azt mondta, az édesanyja most érkezett meg egy guinea-i menekülttáborból, mire megkérdeztem, hogy jól van-e. Azt felelte, hogy most már jobban van, bár még mindig meg van fázva, mert ahol most lakik, ott a földön kell aludnia.
George-ot elraboltál a lázadók.
- Éjjel törtek ránk, mind próbáltunk elmenekülni. Édesanyám szörnyen aggódott miattam.
Három gyereke van.
- Az egyikkel még nem találkoztam – mondja.

A kórház mentén kezdtünk sétálni. Kis, öreg épület, a festék szinte teljesen lekopott az oldaláról. Áll itt két Vöröskeresztes sátor, úgy tippelem, talán ha öt-öt ágy elférne bennük. De talán pont ezért nem volt egy sem - a földön több embert tudnak elhelyezni.
Sok ember sétál ma errefelé – a legtöbbjük valószínűleg a legszebb vasárnapi ünneplőjét viseli – színesek és tiszták. Fogalmam sincs, honnan van ilyen szép ruhájuk, de ez a vasárnapi hagyomány nyilvánvalóan fontos számukra. Olyan jó látni ezt.
Folytattuk a sétát; a koszos út sziklák és patakok mellett vezetett – ami a szagokból ítélve feltételezhetően szennyvíz lehetett. Kántálást és dobolást hallottam, mire William és George egy templom irányába mutattak. Kis betonépület volt, kőtörmelékkel körülvéve. Bekukucskáltam, és egy rakás színpompás sziluettet láttam egyszerre mozogni a dob ritmusára. Milyen gyönyörűen imádkozó emberek! Mióta itt vagyok, ez volt az első alkalom, hogy elsírtam magam. Elfordultam és tovább sétáltam.
Kisgyerekek haladtak el mellettem. Rájuk mosolyogtam, mire ők válaszképpen megajándékoztak a legédesebb, legnagyobb mosollyal, amit valaha láttam. Egy kisfiú nagyon komoly hangon – szinte kihívóan – megkérdezte:
- Te ki vagy?
- Angie – válaszoltam, mire kuncogni kezdett, és mosolyogva elsétált.


Saint Michael’s Lodge UNICEF és Otthont A Családoknak Mozgalom (Family Home Movement – FHM)

Egy csecsemőt adtak a kezembe. Képtelen lennék szavakkal leírni, amit abban a pillanatban éreztem. Később egy kisgyerek megfogta a kezem és egy másik nő kezébe helyezte (egy amerikai, civil szervezeti alkalmazottnak).

Az UNHCR együtt dolgozik az FHM-el, hogy segítsenek azoknak a visszatérő Sierra Leone-i gyerekeknek, akiket elválasztottak a családjuktól. Egy fiatal afrikai férfi segített irányítani a helyet - mindenkivel nagyon gondoskodóan bánt, vezető és nevelő volt egy személyben. A tekintete különösen kedves volt. Olyan kérdéseket tettem fel neki, mint aki meg akarja ismerni a másikat: Miket szeret? Hol a családja? Tudni akartam, ki volt ő valójában.
Természetesen volt családja. Több bátyja és nővére is egyetemre jár Olaszországban. Szeret utazni, de úgy érzi, itt segíteni tud azoknak, akiknek szükségük van rá.  Azt mondta, néhány hónapra szabadságra megy majd, és hogy szeretne elvégezni egy trauma áldozatait támogató tanfolyamot. Árváknak és menekült gyerekeknek akar segíteni, valamint traumát szenvedett gyerekkatonáknak. Ezek gyakran figyelmen kívül hagyott területek.
- Valószínűleg csak annyit várnak el tőlük, hogy túltegyék magukat rajta.
Elmagyarázta, hogy a világ más részein – amikor valakinek szüksége van rá – az ilyen fajta támogatás és tanácsadás igénybe vehető. Afrikában más a helyzet. Csak annyit remélnek, hogy legalább a közösség segít és támogat valamilyen szinten.

Találkoztam egy fiúval, aki nem rég kapott műlábat. Csak állt ott és hallgatta a híreket az apró rádión. Azt mondják, ő az egyik legkiemelkedőbb tanuló. Már szinte rendesen tud járni. 
Egy tizenegy év körüli fiú adott egy ötöst az egyik apácának, majd körbenézett és büszkén kijelentette:
- Nővérem!

Az UNHCR a Saint Michaellel összefogva próbál segíteni a családok regisztrálásában és nyomon követésében – igyekeznek újra összehozni az elveszett családtagokat. 
Nehéz itt nemzetközi hírekhez jutni. Csak a közeli rémségekről hall az ember. Ha csak a háborúkról és a szörnyű emberekről közvetítenének, a befektetők aligha akarnának beruházni Afrikába. Nyomasztó ez a probléma. Mit lehetne tenni? Az emberek függenek ezektől a szervezetektől, senki sem akarja elhagyni a menekülttáborokat. És meg tudom őket érteni. Az otthonuk kihalt és veszélyes. Nincs mit enniük. Nincs munkájuk.

Mivel vasárnap volt és egyben szabadnapunk is, a nap végén lementünk a vízhez. A part elképesztően fehér itt! Gyönyörű látványt nyújt – a fehér homok és a világoskék víz körülvéve burjánzó zöld hegyekkel! Sierra Leone-nak nevezték el ezt a földet, mert azt mondják, amikor az első telepesek a partra léptek, úgy mennydörgött, akár egy üvöltő oroszlán. (A ’Sierra Leone’ portugál eredetű, és Oroszlán Hegyet jelent – a ford.)

2014. július 26., szombat

Február 24., szombat

Arra várunk, hogy megtankolják a repülőnket a Sierra Leone-i útra, és ellenőrizzék az útleveleinket. Ioli is velem jön. Nem egy helyre megyünk ugyan, de azért örülök, hogy legalább egy ismerős arc velem van indulás előtt.
Épp az előbb mértek le, engem és a bőröndöket is… Nyolc kiló… Négy kiló… Én ötvenöt kilót nyomok (akármit is jelentsen ez). Egy szakadt szandált viselő férfi előhúzott egy műanyag mérleget, olyat, amilyet otthon a fürdőszobában használ az ember. Még két rózsaszín nyuszi is van rajta, bár már elég kopottak. Minden bőröndöt végiggörgetnek rajta, ahogy egyesével lemérik őket. Fogalmam sincs, hogy csinálják, hogy még mindig pontosan működik.
Rengeteg helyi vesz körül, látok köztük egy gyönyörű afrikai nőt népviseletbe öltözve.

A repülő készen áll az indulásra, de mielőtt még beszállnánk, figyelmeztetnek minket, hogy használjuk a mosdót, mivel csak órák múlva lesz rá újra lehetőségünk. Ioli és én elindulunk, mindenki más a forró napon várakozik, ahelyett, hogy felszállnának. Aztán rájövök, miért: a hölgyeké az elsőbbség.
Mindenki olyasmiket mond, mint „Bon voyage”, meg hogy „Sok szerencsét!”.
Már a gépen ülök. Olyan helyre ültem, ahol nincs légkondi.  Még fel sem szálltunk, de már folyik rólam a víz. Megnyalom a számat. Mindenki mosolyog a másikra, kedvesen és kíváncsian kérdezősködnek arról, ki mit csinál. Megjegyezték a tetoválást a karomon. Azt mondták, a hatóságok mostanában azzal foglalkoznak, hogy megpróbálják kiszűrni az olyan lázadókat, akik menekülteknek adják ki magukat. Így próbálnak akár csak részben is, de hozzájutni a támogatásokhoz. Az egyik nő azt mondta, rengeteg férfit látott napokig fogva tartva, hogy bizonyítsák a személyazonosságukat. Megkérdezte tőlük, miért gyanúsítják őket. „Mert tetoválás van a karjukon!” (Ami egyébként elég gyakori törzsi szokás Guinea-ban és Sierra Leone-ban.) Nevettünk a tényen, hogy a hatóságok akár engem is lázadónak tarthatnának.
Ettől még elgondolkodtató, hogy a szimbólumok, amiket magunkon viselünk, valamilyen szinten kifejezik, hogy kik vagyunk. Szimbólumok, amiktől más emberek talán félnek, vagy amiket megvetnek.
Azokra a jelekre gondolok, amik rajtam vannak, és amiket ékszerként viselek:
- a bátyám nevének kezdőbetűje
- egy idézet a szabadságról a kedvenc amerikai írómtól

Leszálltunk, hogy felvegyünk még egy embert. Most már heten vagyunk. Odakint lehűlt a levegő, úgy érzem, ez egy gyönyörű nap. Többségünk kiszállt néhány percre, hogy kinyúztassa magát.
A buszon, ami felvett, hogy a repülőhöz vigyen, utazott két ember, akiket még nem ismertem – egy férfi elől, és egy nő, közel hozzám. Úgy tűnt, nem kedvelnek, legalább is erre következtettem a távolságtartásukból. Nem mutatkoztunk be egymásnak, a férfitól pedig kifejezetten tartottam. Azon tűnődtem, vajon együtt fogok-e dolgozni vele. Később, a gépen, elszégyelltem magam, amikor rájöttem, milyen ítélkezően gondoltam rájuk. Inkább szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy a társaságukban lehetek.
Egy idő után a férfi odafordult hozzám, és elmagyarázta, hogy Monroviában, Libéria fővárosában, a lázadók hat napig fogva tartották. Problémák adódtak a kimenekítésével kapcsolatban, egészen az utolsó pillanatig. Azt is megemlítette, hogy mekkora késések voltak emiatt.
Amikor végre ő, a felesége és én beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy nagyon kedvesek és melegszívűek. A hallgatásuk és a távolságtartásuk, amit éreztem, a borzalom miatt volt, ugyanis ugyanazon a földön landoltunk, ahol fogságba ejtették őt.
A legtöbb ember ebben az országban olyan dolgokon ment keresztül, amit én elképzelni sem tudok.
Ahogy kiléptem a gépből, figyelmeztettek, hogy ezen a környéken nincs már igazán remény - szinte mindent felgyújtottak vagy kifosztottak. Amikor a lázadóknak gyalog kell elmenekülniük, gyakran túszokat ejtenek, csak hogy legyen valaki, aki segít hazáig cipelni a lopott holmikat.
Az égből minden gyönyörűnek látszott – a föld, a tavak, az erdő – ameddig csak elláttam. A reptéren katonai helikopterek voltak az egyedüli légi járművek.

Végül Freetown-ban szálltunk le, Sierra Leone-ban. Ahogy végighajtottunk az utcákon, arról beszélgettünk, mi is történik itt valójában. A Revolutionary United Front (RUF) nevű gerillaszervezet csak „Élettelen Projektnek” nevezi, ami itt folyik. Én több száz embert láttam keresztülsétálni az utcákon, egymás kezét fogva – ők túlélők!
Az autókra olyanokat festettek, mint Isten nagyszerű, meg hogy A szeretet mindenkinek jár – ne gyűlölködj. Azt gondolnád, ezek az emberek az utolsók a földön, akik még hisznek ebben, de aztán rájössz, hogy éppen ők azok, akik mélyebben értik ezt, mint bárki más, amiatt, amiken keresztül mentek.

Egy furcsa szokás: Minden hónap utolsó szombatján az embereknek kötelező otthon maradni, és reggel 10-ig kitakarítani az életterüket. Ha hamarabb hagyod el a házat, meg kell magyaráznod, hogy miért kaptál rá engedélyt.

Szombat este
UNHCR Vendégház

Törött üvegek meredeznek a betonfalak tetejéből, amik körülveszik a házat. Ahogy a teherautónk felkapaszkodik az úton, egy őr kinyitja a fából készült kaput.
A legtöbben mosolyogva köszöntenek, néhányan pedig megbámulnak.
Az 1-es számú szobában vagyok elszállásolva. Legalább is ezt mutatja az ajtómra ragasztott papírdarab. Azt hiszem, odaadták nekem a legjobbat, amijük van.
Csak nehezen jött víz a zuhanyzóból. A szobát úgy írnám le, mint ami szegényes és igencsak lelakott olyan emberek által, akik abból a világból jöttek, amiben én élek, és nem pedig abból, ami itt van. Ezek az emberek úgy írnák le ezt a szobát, mint egy palotát.
Hálás vagyok.
Nyolckor volt vacsora. Két, a helyszínre kirendelt UNHCR dolgozó és én leültünk és háborúról, életről és túlélésről beszélgettünk. Rengeteg dolgot meséltek. Bárcsak minden egyes szót leírhatnék.
A földszinten lévő tévén egyetlen csatorna van. Ha szerencséjük van, lesz rajta CNN is. De nem ma este.
Az idő másképp telik itt. Mindenki a túlélésre koncentrál - egyszerűen csak éled az életed, és élvezed a napot, mint ahogy mindenki más is körülötted.
Az emberek megosztják, amijük van.
Megemlíteném, hogy néhány dolog azért hiányzik itt. Nem azért, mert én hiányolom őket, hanem mert látom, hogyan élnek itt azok az emberek, akik itt dolgoznak. Legtöbbjük nem várja el, hogy kivételezzenek velük – néhányuk viszont igen. Rájövök, hogy minden csoportban vannak olyanok, akik nem jó emberek. Úgy tűnik, a nem kormányzati szervezetek és az ENSZ dolgozói között valamiféle furcsa versengés folyik. Próbálják segíteni egymást, máskor viszont élesen kritizálják a másikat, és megpróbálnak komolyan ártani egymásnak.

De én hiszem, hogy még ezeknek a kritikusoknak is valahol jó embereknek kell lenniük. Nem lehetsz rossz ember, ha azt választottad, hogy ennek az ügynek szenteled az egész életed...