Furcsa álmom volt az éjjel – nem
volt teljes mértékben rossz, de annyira azért eléggé, hogy rémálomnak nevezzem.
Feltartottak az egyik ellenőrző pontnál sok más nővel együtt, mind ott álltunk
a járdán. Próbáltam megérteni, hogy mi történik. Azon gondolkodtam, hogy ez
valószínűleg csak egy félreértés lehet, és felötlött bennem az összes rajtacsapásról
szóló történet, ahol arra kényszerítették az embereket, hogy meneküljenek –
csomagokkal vagy anélkül – sokszor a családot is hátra hagyva.
Megpróbáltam visszaaludni, de
ennek már lassan egy órája. A kakasok már javában kukorékolnak. Olyan, mintha
visszhangozna ez a hely. Lépteket hallok és padlónyikorgást. Néhány állathangot
is, de nem igazán tudom őket azonosítani. Talán majmok.
Próbálom egy kicsit tovább csukva
tartani a szemem.
Ma vasárnap van, úgyhogy nem sok
minden fog történni, amíg véget nem érnek az imádságok. Csak az imént értem
vissza a sétából – reggeli után úgy döntöttem, hogy egy kicsit felderítem, hol
is vagyok pontosan. Azt mondták, ez a környék biztonságos. Amint kiértem a
szabadba, elraktam a napszemüveget, annak ellenére, hogy a nap szinte vakítóan sütött.
Úgy éreztem, nagyobb biztonságban vagyok, ha az emberek látják a szemem. Talán jobban
érzik majd, hogy nem jelentek fenyegetést. Ugyanakkor nem akartam villogtatni
semmi értékeset – és nem azért, mert attól féltem, hogy kirabolnak, hanem mert
rosszul éreztem tőle magam. Olyan emberek között járkálok, akiknek alig van
valamijük.
Hamarosan vörös kosz borította a
lábfejem és a nadrágom. Az egyik UNHCR biztonsági őr – Sierra Leone-i, Williamnek
hívják – megkérdezte, hogy megmutathatja-e a környéket (vagyis a laktanyát és a
kórházat). Azonnal beleegyeztem.
Ahogy elindultunk az úton, összefutottunk
George-dzsal, aki több mint egy éve dolgozik az UNHCR-nek. Ő készíti a reggelit
és a vacsorát, ami jó munkának számít, de a fizetése nem elég arra, hogy
eltartsa magát, a családjáról már nem is beszélve. De nem panaszkodott. Az
egyetlen dolog, amiről ez a két férfi beszélgetni kezdett, hogy milyen gyönyörű
is volt ez a környék valaha, és hogy volt idő, amikor az emberek még egyenlőek
voltak. Most mindenki szenved. Azért remélik, hogy az élet egyszer majd megint
élhető lesz, bár nehéz igazán hinni benne, hogy a dolgok tényleg megváltoznak
majd.
A családjáról kérdeztem George-ot.
Azt mondta, az édesanyja most érkezett meg egy guinea-i menekülttáborból, mire
megkérdeztem, hogy jól van-e. Azt felelte, hogy most már jobban van, bár még
mindig meg van fázva, mert ahol most lakik, ott a földön kell aludnia.
George-ot elraboltál a lázadók.
- Éjjel törtek ránk, mind próbáltunk
elmenekülni. Édesanyám szörnyen aggódott miattam.
Három gyereke van.
- Az egyikkel még nem találkoztam
– mondja.
A kórház mentén kezdtünk sétálni.
Kis, öreg épület, a festék szinte teljesen lekopott az oldaláról. Áll itt két Vöröskeresztes
sátor, úgy tippelem, talán ha öt-öt ágy elférne bennük. De talán pont ezért nem
volt egy sem - a földön több embert tudnak elhelyezni.
Sok ember sétál ma errefelé – a legtöbbjük
valószínűleg a legszebb vasárnapi ünneplőjét viseli – színesek és tiszták. Fogalmam
sincs, honnan van ilyen szép ruhájuk, de ez a vasárnapi hagyomány nyilvánvalóan
fontos számukra. Olyan jó látni ezt.
Folytattuk a sétát; a koszos út
sziklák és patakok mellett vezetett – ami a szagokból ítélve feltételezhetően szennyvíz
lehetett. Kántálást és dobolást hallottam, mire William és George egy templom
irányába mutattak. Kis betonépület volt, kőtörmelékkel körülvéve.
Bekukucskáltam, és egy rakás színpompás sziluettet láttam egyszerre mozogni a
dob ritmusára. Milyen gyönyörűen imádkozó emberek! Mióta itt vagyok, ez volt az
első alkalom, hogy elsírtam magam. Elfordultam és tovább sétáltam.
Kisgyerekek haladtak el
mellettem. Rájuk mosolyogtam, mire ők válaszképpen megajándékoztak a
legédesebb, legnagyobb mosollyal, amit valaha láttam. Egy kisfiú nagyon komoly
hangon – szinte kihívóan – megkérdezte:
- Te ki vagy?
- Angie – válaszoltam, mire
kuncogni kezdett, és mosolyogva elsétált.
Saint Michael’s Lodge UNICEF és Otthont A Családoknak Mozgalom (Family
Home Movement – FHM)
Egy csecsemőt adtak a kezembe. Képtelen
lennék szavakkal leírni, amit abban a pillanatban éreztem. Később egy kisgyerek
megfogta a kezem és egy másik nő kezébe helyezte (egy amerikai, civil szervezeti
alkalmazottnak).
Az UNHCR együtt dolgozik az
FHM-el, hogy segítsenek azoknak a visszatérő Sierra Leone-i gyerekeknek, akiket
elválasztottak a családjuktól. Egy fiatal afrikai férfi segített irányítani a
helyet - mindenkivel nagyon gondoskodóan bánt, vezető és nevelő volt egy
személyben. A tekintete különösen kedves volt. Olyan kérdéseket tettem fel
neki, mint aki meg akarja ismerni a másikat: Miket szeret? Hol a családja?
Tudni akartam, ki volt ő valójában.
Természetesen volt családja. Több bátyja és nővére is egyetemre jár Olaszországban. Szeret utazni, de úgy érzi, itt
segíteni tud azoknak, akiknek szükségük van rá. Azt mondta, néhány hónapra szabadságra megy
majd, és hogy szeretne elvégezni egy trauma áldozatait támogató tanfolyamot.
Árváknak és menekült gyerekeknek akar segíteni, valamint traumát szenvedett
gyerekkatonáknak. Ezek gyakran figyelmen kívül hagyott területek.
- Valószínűleg csak annyit várnak
el tőlük, hogy túltegyék magukat rajta.
Elmagyarázta, hogy a világ más
részein – amikor valakinek szüksége van rá – az ilyen fajta támogatás és
tanácsadás igénybe vehető. Afrikában más a helyzet. Csak annyit remélnek, hogy
legalább a közösség segít és támogat valamilyen szinten.
Találkoztam egy fiúval, aki nem
rég kapott műlábat. Csak állt ott és hallgatta a híreket az apró rádión. Azt
mondják, ő az egyik legkiemelkedőbb tanuló. Már szinte rendesen tud járni.
Egy
tizenegy év körüli fiú adott egy ötöst az egyik apácának, majd körbenézett és büszkén
kijelentette:
- Nővérem!
Az UNHCR a Saint Michaellel
összefogva próbál segíteni a családok regisztrálásában és nyomon követésében –
igyekeznek újra összehozni az elveszett családtagokat.
Nehéz itt nemzetközi hírekhez
jutni. Csak a közeli rémségekről hall az ember. Ha csak a háborúkról és a szörnyű
emberekről közvetítenének, a befektetők aligha akarnának beruházni
Afrikába. Nyomasztó ez a probléma. Mit lehetne tenni? Az emberek függenek
ezektől a szervezetektől, senki sem akarja elhagyni a menekülttáborokat. És meg
tudom őket érteni. Az otthonuk kihalt és veszélyes. Nincs mit enniük. Nincs munkájuk.
Mivel vasárnap volt és egyben szabadnapunk
is, a nap végén lementünk a vízhez. A part elképesztően fehér itt! Gyönyörű
látványt nyújt – a fehér homok és a világoskék víz körülvéve burjánzó zöld
hegyekkel! Sierra Leone-nak nevezték el ezt
a földet, mert azt mondják, amikor az első telepesek a partra léptek, úgy mennydörgött,
akár egy üvöltő oroszlán. (A ’Sierra Leone’ portugál eredetű, és Oroszlán
Hegyet jelent – a ford.)
Drága Eni!
VálaszTörlésNagyon nagyon örültem az újabb fordításnak, még mindig nagyon nagyon nagyon nagyon tetszik!
Bárcsak több ilyen önfeláldozó, segítőkész ember lenne, mint Angelina.
Sok kitartást kívánok a hétre, és ha várom majd az új részt!
Emma W.