2014. november 18., kedd

Február 25., vasárnap

Furcsa álmom volt az éjjel – nem volt teljes mértékben rossz, de annyira azért eléggé, hogy rémálomnak nevezzem. Feltartottak az egyik ellenőrző pontnál sok más nővel együtt, mind ott álltunk a járdán. Próbáltam megérteni, hogy mi történik. Azon gondolkodtam, hogy ez valószínűleg csak egy félreértés lehet, és felötlött bennem az összes rajtacsapásról szóló történet, ahol arra kényszerítették az embereket, hogy meneküljenek – csomagokkal vagy anélkül – sokszor a családot is hátra hagyva.
Megpróbáltam visszaaludni, de ennek már lassan egy órája. A kakasok már javában kukorékolnak. Olyan, mintha visszhangozna ez a hely. Lépteket hallok és padlónyikorgást. Néhány állathangot is, de nem igazán tudom őket azonosítani. Talán majmok.

Próbálom egy kicsit tovább csukva tartani a szemem.

Ma vasárnap van, úgyhogy nem sok minden fog történni, amíg véget nem érnek az imádságok. Csak az imént értem vissza a sétából – reggeli után úgy döntöttem, hogy egy kicsit felderítem, hol is vagyok pontosan. Azt mondták, ez a környék biztonságos. Amint kiértem a szabadba, elraktam a napszemüveget, annak ellenére, hogy a nap szinte vakítóan sütött. Úgy éreztem, nagyobb biztonságban vagyok, ha az emberek látják a szemem. Talán jobban érzik majd, hogy nem jelentek fenyegetést. Ugyanakkor nem akartam villogtatni semmi értékeset – és nem azért, mert attól féltem, hogy kirabolnak, hanem mert rosszul éreztem tőle magam. Olyan emberek között járkálok, akiknek alig van valamijük.

Hamarosan vörös kosz borította a lábfejem és a nadrágom. Az egyik UNHCR biztonsági őr – Sierra Leone-i, Williamnek hívják – megkérdezte, hogy megmutathatja-e a környéket (vagyis a laktanyát és a kórházat). Azonnal beleegyeztem.
Ahogy elindultunk az úton, összefutottunk George-dzsal, aki több mint egy éve dolgozik az UNHCR-nek. Ő készíti a reggelit és a vacsorát, ami jó munkának számít, de a fizetése nem elég arra, hogy eltartsa magát, a családjáról már nem is beszélve. De nem panaszkodott. Az egyetlen dolog, amiről ez a két férfi beszélgetni kezdett, hogy milyen gyönyörű is volt ez a környék valaha, és hogy volt idő, amikor az emberek még egyenlőek voltak. Most mindenki szenved. Azért remélik, hogy az élet egyszer majd megint élhető lesz, bár nehéz igazán hinni benne, hogy a dolgok tényleg megváltoznak majd.
A családjáról kérdeztem George-ot. Azt mondta, az édesanyja most érkezett meg egy guinea-i menekülttáborból, mire megkérdeztem, hogy jól van-e. Azt felelte, hogy most már jobban van, bár még mindig meg van fázva, mert ahol most lakik, ott a földön kell aludnia.
George-ot elraboltál a lázadók.
- Éjjel törtek ránk, mind próbáltunk elmenekülni. Édesanyám szörnyen aggódott miattam.
Három gyereke van.
- Az egyikkel még nem találkoztam – mondja.

A kórház mentén kezdtünk sétálni. Kis, öreg épület, a festék szinte teljesen lekopott az oldaláról. Áll itt két Vöröskeresztes sátor, úgy tippelem, talán ha öt-öt ágy elférne bennük. De talán pont ezért nem volt egy sem - a földön több embert tudnak elhelyezni.
Sok ember sétál ma errefelé – a legtöbbjük valószínűleg a legszebb vasárnapi ünneplőjét viseli – színesek és tiszták. Fogalmam sincs, honnan van ilyen szép ruhájuk, de ez a vasárnapi hagyomány nyilvánvalóan fontos számukra. Olyan jó látni ezt.
Folytattuk a sétát; a koszos út sziklák és patakok mellett vezetett – ami a szagokból ítélve feltételezhetően szennyvíz lehetett. Kántálást és dobolást hallottam, mire William és George egy templom irányába mutattak. Kis betonépület volt, kőtörmelékkel körülvéve. Bekukucskáltam, és egy rakás színpompás sziluettet láttam egyszerre mozogni a dob ritmusára. Milyen gyönyörűen imádkozó emberek! Mióta itt vagyok, ez volt az első alkalom, hogy elsírtam magam. Elfordultam és tovább sétáltam.
Kisgyerekek haladtak el mellettem. Rájuk mosolyogtam, mire ők válaszképpen megajándékoztak a legédesebb, legnagyobb mosollyal, amit valaha láttam. Egy kisfiú nagyon komoly hangon – szinte kihívóan – megkérdezte:
- Te ki vagy?
- Angie – válaszoltam, mire kuncogni kezdett, és mosolyogva elsétált.


Saint Michael’s Lodge UNICEF és Otthont A Családoknak Mozgalom (Family Home Movement – FHM)

Egy csecsemőt adtak a kezembe. Képtelen lennék szavakkal leírni, amit abban a pillanatban éreztem. Később egy kisgyerek megfogta a kezem és egy másik nő kezébe helyezte (egy amerikai, civil szervezeti alkalmazottnak).

Az UNHCR együtt dolgozik az FHM-el, hogy segítsenek azoknak a visszatérő Sierra Leone-i gyerekeknek, akiket elválasztottak a családjuktól. Egy fiatal afrikai férfi segített irányítani a helyet - mindenkivel nagyon gondoskodóan bánt, vezető és nevelő volt egy személyben. A tekintete különösen kedves volt. Olyan kérdéseket tettem fel neki, mint aki meg akarja ismerni a másikat: Miket szeret? Hol a családja? Tudni akartam, ki volt ő valójában.
Természetesen volt családja. Több bátyja és nővére is egyetemre jár Olaszországban. Szeret utazni, de úgy érzi, itt segíteni tud azoknak, akiknek szükségük van rá.  Azt mondta, néhány hónapra szabadságra megy majd, és hogy szeretne elvégezni egy trauma áldozatait támogató tanfolyamot. Árváknak és menekült gyerekeknek akar segíteni, valamint traumát szenvedett gyerekkatonáknak. Ezek gyakran figyelmen kívül hagyott területek.
- Valószínűleg csak annyit várnak el tőlük, hogy túltegyék magukat rajta.
Elmagyarázta, hogy a világ más részein – amikor valakinek szüksége van rá – az ilyen fajta támogatás és tanácsadás igénybe vehető. Afrikában más a helyzet. Csak annyit remélnek, hogy legalább a közösség segít és támogat valamilyen szinten.

Találkoztam egy fiúval, aki nem rég kapott műlábat. Csak állt ott és hallgatta a híreket az apró rádión. Azt mondják, ő az egyik legkiemelkedőbb tanuló. Már szinte rendesen tud járni. 
Egy tizenegy év körüli fiú adott egy ötöst az egyik apácának, majd körbenézett és büszkén kijelentette:
- Nővérem!

Az UNHCR a Saint Michaellel összefogva próbál segíteni a családok regisztrálásában és nyomon követésében – igyekeznek újra összehozni az elveszett családtagokat. 
Nehéz itt nemzetközi hírekhez jutni. Csak a közeli rémségekről hall az ember. Ha csak a háborúkról és a szörnyű emberekről közvetítenének, a befektetők aligha akarnának beruházni Afrikába. Nyomasztó ez a probléma. Mit lehetne tenni? Az emberek függenek ezektől a szervezetektől, senki sem akarja elhagyni a menekülttáborokat. És meg tudom őket érteni. Az otthonuk kihalt és veszélyes. Nincs mit enniük. Nincs munkájuk.

Mivel vasárnap volt és egyben szabadnapunk is, a nap végén lementünk a vízhez. A part elképesztően fehér itt! Gyönyörű látványt nyújt – a fehér homok és a világoskék víz körülvéve burjánzó zöld hegyekkel! Sierra Leone-nak nevezték el ezt a földet, mert azt mondják, amikor az első telepesek a partra léptek, úgy mennydörgött, akár egy üvöltő oroszlán. (A ’Sierra Leone’ portugál eredetű, és Oroszlán Hegyet jelent – a ford.)

1 megjegyzés:

  1. Drága Eni!

    Nagyon nagyon örültem az újabb fordításnak, még mindig nagyon nagyon nagyon nagyon tetszik!
    Bárcsak több ilyen önfeláldozó, segítőkész ember lenne, mint Angelina.

    Sok kitartást kívánok a hétre, és ha várom majd az új részt!

    Emma W.

    VálaszTörlés