Egy Afrikába tartó gépen ülök.
Párizsban két órát kell majd várnom az átszállásra, onnan irány Abidjan,
Elefántcsontpart legnagyobb városa.
Így kezdődik tehát az utazásom.
Nem tudom, kinek is írok – azt hiszem, leginkább magamnak, vagy neked, bárki is
vagy. Bár nem igazán azoknak, akik olvashatják majd ezeket az oldalakat, hanem
azoknak, akikről szól. Őszintén szeretnék segíteni. Nem hiszem, hogy emiatt
különböznék más emberektől, hiszen mind igazságot és egyenlőséget akarunk.
Esélyt egy normális életre. És mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy ha valami
szörnyűség történne velünk, akkor lesz, aki segít.
Nem tudom, mit fogok elérni ezzel az úttal. Viszont miközben minden nappal egyre többet és többet tanultam a világról, más országokról és persze a sajátomról, rájöttem, hogy milyen keveset is tudtam eddig. Rengeteget kutattam és beszélgettem a fővárosban és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságában dolgozó emberekkel. Annyit olvastam, amennyit csak tudtam. Olyan statisztikákról, amik sokkoltak, és olyan történetekről, amiktől megszakadt a szívem. És persze olyanokról is, amiktől rémálmaim voltak – nem sok ilyen volt, de azok nagyon megrémítettek.
Nem értem miért van az, hogy
vannak dolgok, amikről beszélünk, és vannak olyanok, amikről nem. Nem tudom,
miért gondolom úgy, hogy bármin is tudok változtatni. Csak annyit tudok, hogy
meg akarom tenni.
Nem voltam benne biztos, hogy mennem kellene. Tulajdonképpen még most sem vagyok, de – és tudom, hogy furcsának tűnhet – azokra az emberekre gondolok, akiknek nincs választása. Néhány barátom számára őrültségnek tűnik, hogy ott akarom hagyni a meleg és biztonságos otthonomat. Azt kérdezték: „Miért nem tudsz innen segíteni? Miért kell odamenned, és látnod is?” Nem tudtam, mit feleljek nekik, mert nem hiszem, hogy őrült lennék.
Apukám megpróbálta meghiúsítani
az utamat. Felhívta az UNHCR-t, de mivel nagykorú vagyok, nem tudott
megállítani. Dühös voltam rá, pedig tudom, hogy csak azért tette, mert szeret
engem, és mert apaként az a dolga, hogy megpróbáljon megóvni a bajtól. Ezt neki
is elmondtam, így végül megöleltük egymást és megint mosolyogtunk. Anyukám úgy
nézett rám, mintha még mindig a pici lánya lennék. Próbált mosolyogni a
könnyein keresztül, de aggódott értem. Amikor a búcsúzkodásnál megölelt, egy
nagyon különleges üzenetet adott át a bátyámtól, Jamie-től:
- Mondd meg Angie-nek, hogy
szeretem, és ne feledje: ha fél, szomorú, vagy dühös, csak nézzen fel az égre,
keresse meg jobbra a második csillagot, és kövesse azt egyenesen előre reggelig
- ez a Pán Péterből van, az egyik kedvenc mesénkből.
Azokra az emberekre gondolok, akikről olyan sokat olvastam – elszakadtak a családjuktól, nincs otthonuk, magányosan halnak meg, vagy látják meghalni azokat, akiket szeretnek. És nincs választásuk. Nem tudom, milyen lesz a hely, ahová megyek, de nagyon várom, hogy megismerjem ezeket az embereket.
Az első megálló Párizs, aztán
néhány óra múlva irány Afrika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése