Február 23., péntek

Pénteken elvittek egy másik irodába, ahol megismertem Iolit. Leült velem, hogy megtanítson még pár dolgot; elképesztő energiája és elhivatottsága van, és nagyon tetszik a nevetése.

Elmagyarázta, hogyan működik az új számítógépes rendszer, ami segít a nyilvántartásban és azonosításban, és igazolványt tud készíteni a menekülteknek. Biztató volt hallani, hogy mostanra mennyi felszereléssel gazdagodtak és hány új ötletük van. A Microsoft felajánlott száz darab ilyen gépet a koszovói válság idején, még úgy is, hogy sokkal több technikusra lenne szükség, akik képesek használni. Félelmetes, mennyi mindenre oda kell figyelni; most arra gyűjtenek, hogy el tudjanak indítani ehhez egy képzést. 

Gyorsan kiderül itt, hogy mennyire fontosak ezek az azonosító igazolványok. Nem csak megvédik a menekülteket és biztosítják nekik a letelepedést, hanem ami ennél is fontosabb, hogy saját személyazonosságot kapnak. Bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet, hogy nem tudod igazolni magad – sem a neved, sem az országod, a családod, vagy akár a korod. A személyi igazolvány nélküli gyerekeket odaadják a hadseregnek, vagy különösen veszélyes munkák elvégzésére kényszerítik őket. Elhurcolhatják, vagy kivehetik őket az iskolából. Pedig minden gyereknek joga van a biztonsághoz és a tanuláshoz. 

Ebédidőben átmentem egy közeli kis piacra, hogy vegyek néhány szuvenírt. Álldogálás közben viszketni kezdett a bokám; olyan pici bogarak csipkedték össze, hogy szinte nem is láttam őket. Néhány helyen pedig olyan állott szag volt, hogy rosszul lettem. Bámulatos, hogy az emberek hogyan képesek itt életben maradni. Nem panaszkodnak, és nem kéregetnek. Az elképzeléseinkkel szemben ezek az emberek civilizáltak, erősek, büszkék és lenyűgözőek. Bármilyen agresszív megnyilvánulás is csak a túlélés miatt van.  Itt nem lehet hanyag vagy lusta valaki.

Ahogy ezt leírtam, rájöttem, hogy úgy csinálok, mintha embereket tanulmányoznék az állatkertben. Hülyének és arrogánsnak érzem magam amiatt, hogy azt gondolom, bármit is tudok ezekről az emberekről és a gondjaikról. Ennek ellenére mégis feljegyzéseket írok róluk itt, Elefántcsontpart közepén, ami az első és egyetlen hely, ahol eddig Afrikában voltam. Még nem is láttam a menekülttáborokat.

Sok iskolás gyerek mászkál az utcán. A fiúk bézs színű rövidujjút és nadrágot hordanak, a lányok pedig fehér blúzt és kék szoknyát. A piacokon rengeteg aranyat és elefántcsontot árulnak, sőt, még gyémántokat is. Mindent kis halmocskákba rendeznek a standokon; a föld mindenhol csupa mocsok. 

Az UNHCR-től egy Demu nevű nőt bíztak meg, hogy vezessen körbe. Találkoztam a lányával és annak barátaival is; tizennégy évesek és egy nemzetközi iskolába járnak. Sok nyelven tudnak beszélni, és a világ minden táján éltek már. Nagyon szellemesek és mindannyian igazi egyéniségek. A jövőjüket tervezgetik; sokkal idősebbnek tűnnek az amerikai tinédzsereknél.  

Nagyon tájékozottak a politikában, az egyik lány azt kérdezte tőlem, mit gondolok az új amerikai elnökről, George W. Bush-ról. Úgy tűnik, sok filmet is ismernek – remélem, a jókat nézik meg, nem pedig a menőket és idétleneket. Bár itt a nevetés is legalább olyan fontosnak tűnik…